Azon az estén Igor hosszú tárgyalások után hazafelé tartott. Fáradtan és ingerlékenyen sétált egy keskeny sikátorban, amikor hirtelen halk zokogást hallott. Figyelmét egy fekete konténer vonta magára, amelyből zaj szűrődött ki, mintha valami élőlény lenne benne. Amikor közelebb ért, egy kislányt látott, aki a szemét között feküdt, mintha az lett volna a szokásos ágya.
Kócos haja, piszkos arca és kicsi, sovány teste éles ellentétben állt azzal a világgal, amelyben ő maga élt. Igor számára ez a pillanat igazi sokk volt: az élete soha nem kínált ehhez hasonló látványt.
„Hé, kicsim” – mormolta, és gyengéden a vállára tette a kezét.
A kislány megriadt, és hirtelen felébredt. Hátralépett, nagy szemeit félelem töltötte el. De amikor meglátott egy drága öltönyös férfit maga előtt, kissé megnyugodott.
„Ki maga?” – suttogta, és próbálta elrejteni a hangjában lévő remegést.
„A nevem Igor. Üzleti ügyben dolgozom” – válaszolta. „És maga, miért van itt?”
Mély lélegzetet vett, és belekezdett a történetébe: egyszerű, mégis lélegzetelállítóan megható. Lenának hívták. Szülei eltűntek, miután a városba költöztek munkát keresni. Egy tragikus esemény után teljesen magára maradt. Megpróbált segítséget kérni, de a járókelők minden alkalommal közönnyel és hidegséggel fogadták.
Miközben hallgatta, Igor úgy érezte, mintha valami összeszorulna benne. Gondolatai aztán visszatértek a távoli múltba, abba az időbe, amikor ő is magányos és sebezhető gyermek volt. Amikor a családja szétesett, és korábbi élete álomként tűnt fel. Ellenálló képessége és ambíciói a túlélésért folytatott küzdelemben kovácsolódtak, de elvesztette az együttérzés képességét.
„Tudom, milyen” – jelentette ki, és egy melegség csillant fel a rendszerint jeges szemében. „Én is ugyanolyan elveszett voltam, mint te. De nem szabad itt maradnod. Jobb életet érdemelsz.”
