Mary menye ugyanabban a kertben volt, répát szedett vacsorára, amikor észrevett valami… különöset. Az egyik répa furcsán elegánsnak tűnt. Egy gyűrűt viselt. Igen, egy répa valahogy átnőtt Mary rég elveszett eljegyzési gyűrűjének közepén, és úgy szorította, mint egy zöldséges fűzőt. Úgy nézett ki, mintha magából a földből fogadott volna el egy lánykérést.
Berohant a házba, kezében a répával, mint valami gyökérzöldség-kincsvadász. „Mary!” – kiáltotta. „Így nézett ki az eljegyzési gyűrűd?”
Mary pislogott. „Ez nem lehet.”
De ott volt. A gyémánt, a gyűrű, az apró karcolás, amire emlékezett, amikor azon a hálaadáson a mixerhez ütötte – minden ott volt. És most egy répára ragadt, ami egyértelműen az elmúlt évtizedet azzal töltötte, hogy az edzőteremben edzett, csak hogy ezt megcsinálja.
A gyűrűt tisztára súrolták, Mary néhány örömkönnyet hullatott, a sárgarépának pedig megadatott a megtiszteltetés, hogy nem ették meg. (Most a fagyasztóban áll, mint egy kis narancssárga hős.)
A történet tanulsága? Mindig áss tovább – és soha ne becsüld alá a gyökérzöldségek romantikus potenciálját. 💍🥕
