A semmiből jöttek elő – csak úgy felbukkantak a fasor felől, miközben én szénát dobáltam a kerítés mellé. Semmi félelem, semmi habozás. Mintha már jártak volna itt korábban.
A nagyobbik nyugodt volt, mintha őrködne. De a kicsi? A kicsi folyamatosan felém biccentette a fejét, lassan pislogott, mintha mondani akarna valamit.
Nevettem, elővettem a telefonomat, hogy lefényképezzem – „ma vendégek érkeztek” – viccelődtem, sőt, még ezzel a képaláírással is posztoltam.
De abban a pillanatban, miután bevettem, valami furcsa történt.
A kicsi előrelépett. Egyenesen a kerítésig. És elejtett valamit.
Először azt hittem, hogy egy szikla vagy egy sárcsomó.
De amikor jobban megnéztem, a szívem kihagyott egy ütemet. Nem kő volt. Sár sem. Egy kicsi, szépen összehajtogatott anyagcsomó. A szemeim elkerekedtek, és azon kaptam magam, hogy egy pillanatig bámulom, próbálva értelmezni, amit látok.
A kis szarvas felém fordította a fejét, rám pillantott, majd vissza a csomagra. Lassan átnyúltam a kerítésen, ujjaimmal végigsimítottam a durva fát, miközben haboztam. Mi ez? Miért adja nekem a szarvas ezt a furcsa ajándékot?
Leguggoltam, óvatosan felvettem, éreztem a súlyát a kezemben. Puha volt, szinte túl puha ahhoz képest, amit a porba ejtettek. Enyhe húzó érzés volt a mellkasomban, mintha az ösztöneim azt súgnák, hogy valami nincs rendben, valami jelentős ebben a pillanatban.
Óvatosan kitekertem az anyagot, és ott, a belsejében, egy kis faláda volt megbújva. Remegő ujjakkal nyitottam ki. Belül egy ezüst medált találtam. Elállt a lélegzetem, ahogy megvizsgáltam. A medál nem csak egy átlagos ékszer volt. Bonyolultan volt faragva olyan szimbólumokkal, amelyeket nem ismertem fel, és a felületén halvány folt volt, ami arra utalt, hogy már régóta létezik.
A szarvas ott állt, a nagyobbik még mindig nyugodtan figyelt távolról, míg a kicsi mély, mindent tudó szemekkel bámult rám. Nem voltam biztos benne, miért, de úgy éreztem, mintha a kis szarvas várna tőlem valamit – mintha ez egy üzenet lenne, egy meghívás valamire, amit még nem értek.
Zavartan felálltam, és szorosan a kezemben tartottam a medált. Gondolkodtam, mit tegyek. Megpróbáljam követni őket? Bemenjek, és elfelejtsem ezt a különös találkozást? De valami bennem, valami ősi dolog, azt súgta, hogy figyeljek. Nem tudtam megmagyarázni, de az ötlet, hogy egyszerűen elsétáljak, nem tűnt helyesnek.
Felkiáltottam: „Hé, te… te próbálsz nekem mondani valamit?”
A kicsi rám pislogott, majd a fejét a fasor felé fordította, mintha arra buzdítana, hogy kövessem. A szívem hevesen vert, amikor rájöttem, hogy az őz mintha azt akarná, hogy menjek velük.
Még egyszer lenéztem a medálra. Nem volt rajta név, nem voltak monogramok. Csak a faragások. Fogalmam sem volt, mit jelent mindez, de mély kíváncsiság motoszkált bennem. Talán ez mégsem csak egy furcsa találkozás. Talán valami többnek a kezdete.
Gondolkodás nélkül zsebre vágtam a medált, és úgy döntöttem, követem őket.
Óvatosan sétáltam a fasor felé, ahol az őzek eltűntek, puha patáik ropogását hallottam a száraz leveleken előttem. Az erdő sűrű és sötét volt, a késő délutáni fény aranysugarakként szűrődött át az ágakon. De valami hátborzongató volt a levegőben, valami, amitől felállt a tarkómon a szőr. Minél mélyebbre mentem, annál inkább úgy éreztem, mintha valami ősi és titokzatos bontakozna ki.
