Szavai lassan beivódtak. Ritka. Szokatlan. Nem odaillő. Hogyan kerülhettek ide ilyen lények, egy szupermarketben vásárolt banánba rejtve?
Aznap éjjel nem tudtam aludni. Minden alkalommal, amikor lehunytam a szemem, sápadt molyokat láttam lebegni a sötétségbe, szárnyaik úgy csillogtak, mint a holdfény szilánkjai. Azt mondtam magamnak, hogy ártalmatlanok, törékenyek, de egy állandó gondolat gyötört: ha importált gyümölcsben utazhatnak, vajon hány gubó leselkedhet már a város konyháiban és piacain? 😨
Aztán eszembe jutott valami. A boltban egy másik vásárló ugyanabból a fürtből vett banánt. Udvariasan rám mosolygott, mielőtt elment a vásárolt termékeivel.
Valahol ebben a városban talán már hámoz egy banánt, és a héjon lévő furcsa fehér gubóra néz. Vagy talán az ő története nem úgy végződik majd, mint az enyém – puszta molyokkal, akik elrepülnek az éjszakába. ⚠️
Hajnalban ébren feküdtem, és a mennyezetet bámultam. Rájöttem, hogy a világ számtalan titkot rejt a legkisebb dolgokban is. Egy egyszerű banán egy egész rejtett történetet rejt – a természet egy soha nem látott töredékét.
Látnom kellett volna. A tanulság egyszerű és rémisztő volt: mindig nézz meg kétszer, mielőtt beleharapsz. Mert néha a legfurcsább igazságok rejtőznek előttünk – és nem minden történet végződik úgy, mint az enyém. 🍌👀
