Végül a kíváncsiság arra késztetett, hogy a kocsifelhajtómon túl keressek segítséget. Készítettem néhány fotót, és megosztottam őket az interneten, félig-meddig arra számítva, hogy valaki azonnal elmagyarázza, mit látok. Ehelyett minden irányból özönlöttek a javaslatok. Egyesek komoly elméleteket vetettek fel, mások teljesen humorosak voltak, és néhányan vadul fantáziadús ötleteket javasoltak, amelyek inkább megnevettetettek, mint segítettek. Aztán egy megjegyzés az egyszerűségével tűnt ki: békák. Először majdnem elhessegettem, de minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább illett hozzám. A levelibékák kicsik, éjszakai állatok, és tapadókorongszerű ujjakkal vannak felszerelve, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy sima felületeken kapaszkodjanak. A nedvesség és a meleg vonzza őket, ezért éjszaka néha autókon pihennek, halvány lenyomatokat hagyva, amelyek csak akkor válnak láthatóvá, ha minden megszárad.
A felismerés zavarodottságot derűlátássá változtatott. Amit kárnak vagy behatolásnak véltem, az csupán a természet csendes éjszakai látogatásának bizonyítéka volt. Nem történt kár, nem kellett aggódni a rendetlenség miatt – csak apró utazók haladtak el anélkül, hogy észrevennék, hogy rejtélyt hagynak maguk után. Az autó takarítása percekig tartott, de a pillanat egész nap velem maradt. Szelíd emlékeztető volt arra, hogy még a leghétköznapibb rutinokban is történnek váratlan kapcsolatok a természettel. Néha elég csak közelebbről megnézni, hogy egy átlagos reggelből mosolygásra méltó történet váljon – bizonyíték arra, hogy a csoda gyakran akkor bukkan fel, amikor a legkevésbé számítunk rá.
