Nem tud tisztességes pénzt keresni, nem tud polcot felakasztani, és a barátai előtt király – csak egy korona hiányzik neki. Találkoznak a garázsban, sört isznak, és késő éjszakáig hülyeségeket fecsegnek, csak hogy otthon ne csináljanak semmit. Jobb lenne, ha segítene a lányának, játszana a gyerekkel, olvasna neki. Vagy – ideális esetben – végre találna egy rendes, állandó munkát. Mert a szülei nem fogják örökké eltartani.
Van egy másik vejem is – ő és a kisebbik lányom egy másik városban élnek. És ott – egy teljesen más történet. A lányom boldog és elégedett, a férjem dolgozik, gondoskodik a házról és a gyerekről. Amikor meglátogatnak minket, egyértelmű a különbség a vejeim között.
A lányaim csodálatosak, kedvesek, családcentrikusak, mindketten kiváló háziasszonyok és anyák. A férjemmel szeretettel és tisztelettel neveltük őket. És mégis…
Nemrég, amikor az idősebb vejem barátai újra eljöttek hozzánk, nem tudtam tovább magamban tartani. Mondtam neki néhány kemény szót a szemük előtt. Most szégyellem magam – a ház a pokolban van. A vejem megsértődött, a lányom is, a férjem pedig – férfi szolidaritásból – duzzog és magában motyogja, hogy hallgatnom kellett volna.
De mit mondtam, ami olyan szörnyű volt? Miért nem támogatott senki? A vejem megsértődött, hát legyen. De miért a lányom? Csak az igazat mondtam! Nem akarok veszekedni, nem akarok senkit megbántani, azt akarom, hogy továbbra is együtt éljünk. Nélkülük ez a ház üres és szomorú lenne.
És most nem tudom, mit tegyek. Bocsánatot kérjek az igazmondásért? Csak azt akartam, hogy szégyellje magát, összeszedje magát, elkezdjen férfiként viselkedni. De sehogy. Minden marad a régiben. Csak mindenki megsértődött a házban – és senki sem beszél velem.
