Aztán egy másik hang hallatszott – a felnőttek összetéveszthetetlen hangjai. Lila könnyed, könnyed nevetése.
Gyerek walkie-talkie-k
„Tudod, Tom, ki kellene adnunk a vendégszobáját. Alig van otthon.”
A szívem kihagyott egy ütemet.
„Kerhetnénk havi 600 dollárt anélkül, hogy észrevenné” – folytatta Lila. „A sok esti műszakjával sosem fogja felfogni.”
Thomas felkuncogott. – Anya mindig is bizalommal fordult hozzám.
„És ha egyszer elkezd fizetni az úszásoktatásért” – tette hozzá Lila vidáman –, „végre megtervezhetjük azt a hawaii utat. Ingyenes bébiszitterkedés!”
Ledermedtem – nem a félelemtől, hanem egy üres fájdalomtól, ami elzsibbasztott.
– A legjobb rész? – kuncogott Lila. – Azt hiszi, a bölcsőde 800 dollárba kerül. Pedig csak 500 dollár. Mi havonta 300-at teszünk zsebre.
Thomas halkan felnevetett. „És ha majd nagyobb lesz, keresünk neki egy jó idősek otthonát. Az a plusz szoba végre némi bevételt fog hozni.”
„Bármire igent mond, ha Maxért van.”
“Teljesen.”
A walkie-talkie kicsúszott az ujjaim közül, és csörömpölve a padlóra esett.
A sötétben ültem, és a falat bámultam, amit én is segítettem építeni. A falat, amit most ők akartak átlépni – a saját hasznukra.
A fiam. A fiú, akit egyedül neveltem fel. Etetett, ruházott, feltétel nélkül szeretett. Hogy tehette volna?
Azon az éjszakán – és az azt követő éjszakákon is – alig aludtam. Lila nevetése visszhangzott a fejemben, Thomas laza árulása hangosabb volt bármilyen sértésnél.
Hogyan adsz bele mindent, és mégis láthatatlannak érzed magad?
Addig súroltam a mosogatnivalókat, amíg a kezem csupa vér nem lett. Kihagytam az étkezéseket, hogy nekik ne kelljen. Csak egy bank voltam a számukra?
Világossá vált: nem állnak meg, hacsak nem húzok egy határt.
